Ki a jobb: a nagymama, a bébiszitter, az óvónő vagy az édesanya

Meddig kell a szülőnek a gyerek mellett maradnia, hogy egészséges felnőtté váljon? Mikor szükséges elengedni a kezét? Hiszen a túlzott ragaszkodás és korai leválás sem egészséges. A kismamák alig hét százaléka szeretne háztartásbeli maradni. Ennek ellenére csak kevesebb, mint felük tud visszatérni korábbi munkahelyére. Bár a rossz statisztikai mutatókat a munkaadók kismamákkal szembeni előítéletei is okozzák, az akadályokat gyakran az újdonsült anyukák gördítik maguk elé. Az első gondolat az ódzkodás attól, hogy másra - bébiszitterre, nagymamára, barátnőre, rokonra - bízzák a gyermeket. Hiszen öt-hat éves koráig annyi csodálatos közös élményen mennek keresztül. A kicsi fejlődésének nyomon követését kár lenne kihagyni. Ennek a gondolatnak feszül az érzés, hogy a dolgos nők visszavágynak a munkahelyi környezetbe. Így könnyen kialakul a bűntudat: "biztosan nem vagyok jó anya, ha elvágyódom mellőle". Ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon jót tesz-e a kisfiúnak, kislánynak az álladó babusgatás? Nem teszi-e nehezebbé a szükségszerű leszakadást az, ha megszokják, hogy állandóan körülveszi őket a szülő féltő gondoskodása? "Ezek a gondolatok a gyerek újszülött korában nagyon ritkán fordulnak elő" - kezdi a gyermekpszichológus, Dr. Bánki Eszter. "Amikor ez mégis előfordul, többnyire olyan előzmények húzódnak a háttérben, hogy a kismama nehezen vállalta a gyereket, vagy még nem volt teljesen biztos abban, hogy lelkileg felkészült a csöppség fogadására". A szakértő szerint a munkába állás a gyermek néhány hónapos korában még fel sem merül az anyában. Amikor a nő már két-három éve kisbabája mellett van, akkor merül fel a kérdés: mennyi idős korában lehet elengedni a kezét? Milyen életkorban van szüksége az egészséges fejlődése érdekében arra, hogy gyerektársaságba kerüljön?        "Nem hiszem, hogy intézményes nevelésre iskolakezdés, azaz hat éves kora előtt szüksége van a gyereknek" - vallja Bánki Eszter. "A bölcsőde, óvoda társadalmi vívmány. Ezek az intézmények azért jöttek létre tömegével a második világháború után, hogy a kétkeresős családmodell kialakulhasson, az anyák minél hamarabb újra munkába állhassanak. Tehát nem a gyerekeknek van szükségük erre." A klinikai szakpszichológus szerint ha az anya vállalni tudja, hogy otthon marad gyermeke mellett, a kicsi ugyanúgy érett lesz az iskolakezdésre - mind a tanulásra, mind a társas kapcsolatokban való eligazodásra - mint azok a gyerkőcök, akik jártak bölcsődébe, óvodába. És, hogy mit él át bébiszitter, vagy bölcsődei nevelő mellett a felnövő gyermek? Mivel az ősbizalom érzetével születünk - és elvárjuk az anyától, hogy minden kívánságunkat azonnal kielégítse - bizonyos értelemben megrendül az anyába vetett hit. A kisgyermeknek nagy szüksége van érzelmi biztonságra, ezért azt a szeretetet, ami az anyának járna, gondozójának mutatja ki. Sokat beszélnek a "dadusnéniről", a bébiszitterről. Ez rendszerint megviseli az anyákat. Ebben a helyzetben tudomásul kell venni, hogy ez természetes folyamat. Nem arról van szó, hogy gyermek nem szereti a szüleit, pusztán arról, hogy egy "idegen" személyt, saját elemi érdekében tüntet ki bizalmával cserébe az ápolásért, az etetésért, és törődésért. A kialakuló negatív érzésekre - a bizalom megrendülésére, a bűntudatra, a testvérféltékenységre - is szükség van ahhoz, hogy türelmes, alkalmazkodóképes felnőtté váljon.

 ugrás a lap tetejére                        vissza a főoldalra